Bagdad lángokban

A kilenc ember között rotálódó miniszterelnöki poszt ötlete első látásra hülyeségnek tűnik. De annak tűnik második, harmadik, negyedik... és kilencedik nézésre is. A kilenc részidős miniszterelnök közül négy sííita, kettő szunnita és kettő kurd, vagyis egyszerűen etnikai és vallási alapon jelölték ki őket.

Ez az elképzelhető legjobb mód, hogy még jobban megosszuk az iraki társadalmat, még nagyobb hőfokra hevítsük a káosz és széthúzás lángjait. Már az etnikai és vallási alapon választott, az ország vezetésére hivatott tanács ötlete is visszataszító. Eszerint azt várják az emberektől, hogy etnikai és vallási alapon döntsék el, melyik oldalon állnak? Ezt a kilenc hónapot követően hogyan fognak tudni majd kiválasztani egyetlen elnököt? Netán most már mindig kilenc elnökünk lesz? Tényleg minden egyes frakciónak szüksége van egy külön képviselőre? És ha igen, a keresztényeket miért nem képviseli senki? A türkománokat (ford.: az arabok és a kurdok után a legnagyobb iraki etnikum) miért nem képviseli senki? Két újabb tagnak a kijelölése tényleg akkora különbséget szült volna?

A négy táncoló marionettbábút - elnézést, részidős elnök - egytől egyig a CPA által összeválogatott, ideiglenes "Kormányzó Tanács" tagjai közül választották ki. A 25 tagú Kormányzó Tanács első dolga az volt, hogy elidegenítse magát az iraki néptől azzal, hogy április kilencedikét jelölte ki az új Iraki Nemzeti Napnak. Az emberek nem hittek a fülüknek, amikor Bahr Ul Iloom (a kilenc marionett egyike), felolvasta a határozatot.

Április kilencedike egy valóra vált rémálom volt az irakiaknak. Bagdad fölött az égig ért a füst aznap - robbanások mindenfelé, amerikai katonák szerte a városban, tüzek, fosztogatás, harcok és halottak. A civileket egyik körzetből a másikba evakuálták, a házakat tankokkal lőtték szét, az autókat Apache helikopterekkel... Bagdadban április kilencedikén nem volt semmi, csak halál és pusztulás. Tankokat látni a házad előtt minden esetben hátborzongató. Idegen tankokat látni a fővárosod utcáin kétségbeejtő.

De vissza a részidős elnökökhöz... a bennfentesek azt mondják, mind a kilencen gyűlölik egymást. A találkozóik időnként kiabálásba, egymás becsmérlésébe és inzultálásába fulladnak. Az egyetlen dolog, amiben egyetértenek, hogy Bremer az Isten. Az ő szava a Szentírás.

Az pedig úgy szólt, hogy mindegyik egy hónapig kormányozhatja szerető iraki népét. Rengeteg vita, és, gondolom, fenyegetés és ultimátum után úgy döntöttek, hogy ábécésorrendben fogják elfoglalni a pozíciójukat (az arab ábécé szerint).

Akkor hát lássuk minden idők leggrandiózusabb iraki bábjátékának szereposztását (a megjelenés sorrendjében).

Ibrahim Al-Dzsaffari

Az iszlám Daawa párt 56 éves vezetője, aki eddig Iránban és Londonban élt. Az Iszlám Al-Daawa Párt 1958-ban jött létre, és a legnagyobb sííita politikai mozgalommá vált. Az al-daawás "aktivisták" a Fida'jin El-Iszlám nevű szélsőséges iráni csoporttól tanulták a technikáikat, különösen azt, hogy hogyan lehet robbanószereket politikai tőkévé alakítani. A célpontjaik többek között egyetemek, iskolák és szórakozóközpontok voltak.

Ibrahim Al-Dzsaffaritól mindig kényelmetlen érzésem támad. Nem túl egyenes és összeszedett. Mindig halkan beszél és folyton ködös tekintettel bámul valahova, de még véletlenül sem a kamerába.

Ahmad Al-Csalabi

Ez a srác tényleg édes. Ő az Iraki Nemzeti Kongresszus (ford.: Iraqi National Congress - INC) feje, és jelentős támogatása van a Pentagonnál. Eredetileg bankár volt, aki milliókat sikkasztott el a jordániai Petra Bankból. A kedvenc részem az életéből az, hogy hogyan szökött meg Jordániából egy autó csomagtartójában... akár egy modern Kleopátra. Amikor megkérdezték tőle, hogy az Irak elleni háború jogos volt-e, hiszen a tömegpusztító fegyvereket egyelőre nem találják, azonnal (és kissé sértődötten) így válaszolt: "Persze... Most nem lehetnék Irakban, ha nem lett volna a háború..." Ó, Isten ajándéka az emberiségnek. Valójában Amerika ajándéka az iraki népnek - a háború, káosz és megszállás ragyogó glóriája: a fosztogatók fosztogatója.

Ijád Allawi

Egy volt iraki hírszerzési tiszt, valaha a Baath-párt tagja, akit az előző baathista kormány Londonba küldött tanulni. A pletykák szerint, amikor az ösztöndíja lejárt, kilépett a Baathból, megalapította az Iraki Nemzeti Megegyezés (Iraqi National Accord) mozgalmát, és Londonban maradt. Ott is élt 1971-től egész mostanáig.

Jalal Talabani

A Kurdisztáni Hazafias Únió (Patriotic Union of Kurdistan, PUK) feje. A PUK gyakorol hatalmat az északi kurd területek délkeleti része felett. Azt tartják róla, hogy mielőtt politikai pályára lépett volna, egy night clubot üzemeltetett Törökországban valami illegális "escort service"-szel együtt. Ugyanakkor Masszud Berazani, az autonóm kurd tartomány másik vezetőjének riválisa; a köztük lévő ellentétek gyakran vezetnek vérontáshoz a követőik között. Az ő híressé vált mondása: "A politika egy ribanc.

Abdul Aziz Al-Hakim

Az Iszlám Forradalom Iraki Főtanácsának (Supreme Council of the Islamic Revolution in Iraq, SCIRI) második embere. Évtizedeken keresztül Iránban élt és annak a Badir Seregének vezetője, amely Badir Brigádként is ismernek, és a háborút követő káosz jó részéért felelős. Ami igazán ijesztő, hogy néhány pletyka szerint néhány régióban a CPA a Brigádnak engedné át a "belbiztonsági" ügyek intézését.

Adnan Al Pacsicsi

Egy szunnita arab, aki - kapaszkodjatok - 81 éves (némelyek szerint 84). Két éven keresztül külügyminiszter volt a hatvanas években; a nagyapám halványan emlékszik rá. Elnézést a kifejezésért, de egyszerűen túl megviseltnek látszik ahhoz, hogy Irakot vezethesse. Már az is lenyűgöző teljesítmény lesz, ha egyáltalán kihúzza a választásokig. A kései hatvanas évek végétől Irakon kívül élt, és a jelek szerint pont olyan keveset tud a modern Irakról, mint az irakiak tudnak róla.

Mohzen Abdul Hamid

Egy szunni fundamentalista csoportnak, az Iszlám Testvériség oldalágaként is számon tartott Iszlám Párt titkára. Még egy fundamentalista csapat, akiket ez esetben azért választottak ki, hogy betömjék velük a szunnita szélsőségesek száját.

Mohammed Bahr Ul Ilúm

Más néven "Mohammed Bahr Ul-kicsoda???" Úgy tűnik, eddig nagyon kevesen hallottak róla. Egy síita muszlim pap, aki 1991-ben menekült el Irakból, majd Londonban élt száműzetésben. Ő is a nyolcvanas éveiben jár és úgy tűnik, a politikai képesítése kimerül abban, hogy "volt száműzöttként" tartja magát számon. Villámgyorsan sikerült kiküszöbölnie minden esélyt, hogy népszerűségre tegyen szert, miután ő jelölte ki április 9.--ét az Iraki Nemzeti Napnak.

Masszud Berezani

A Kurdisztáni Demokrata Párt feje és Jalal Talabani riválisa. Az Észak-Irakban folyó harcok során az amerikaiak támogatását élvezte. A Talabanival folyó rivalizálása eredményeképpen több ezer iraki pusztult el csatákban, merényletekben és száműzetésben. Ugyanannál az asztalnál látni őket, amint imádva pillantanak fel "Bremer atyára" remek lecke a politika működéséről. A kérdés adja magát: ha néhány északi tartományban sem tudnak rendet tartani, mit kezdenének Irakkal?

A két kurd vezető egy Bajsamarga nevű milíciát is vezet. A bajsamargások igazi polihisztorok - ha kell, testőrök, ha kell, csempészek. Időnként rajtakapják őket, amint autókat, pénzt vagy műtárgyakat csempésznek. Az elmúlt két napban a kirkuki turkománokkal is összerúgták a port.

A létező legdühítőbb dolog azt hallgatni, ahogy Bremer arról beszél, miként képviselik a részidős elnökök az iraki népet. A valóságban a CPA-t és Bremert képviselik. Egyszerűen Amerika marionettbábúi (néhány Iráné). Nem kormányozzák sem Irakot, sem az irakiakat semmilyen szempontból - pusztán rendkívül jól fizetett tolmácsok: Bremer kiadja a parancsokat, ők pedig lefordítják az elképedt nyilvánosságnak. A többségüket amerikai pénzből képezték ki, és most az iraki olajból befolyt pénzből tartják fenn őket.

Nem jó kezdet semmilyen demokráciának, hogy megszállás alatt áll, és a teljes kormányát a megszálló erők válogatják össze... Másfelől, mire számíthatunk egy olyan országtól, amelynek elnökét a Legfelsőbb Bíróság "jelöli ki"?

Az iraki lakosság több, mint 65%-a munkanélküli. Ennek az oka főleg Bremer néhány borzalmas döntésében keresendő. Az első ezek közül az iraki hadsereg feloszlatása volt. Ez Washingtonban talán értelmesen hangzott, de nekünk torkunkon akadt tőle a szó. Most itt van 400,000 kiképzett, felfegyverzett ember, akiknek etetniük kell a családjaikat. Mit gondoltak, hova fognak menni? Mit fognak csinálni a megélhetésükért? Nem tudom. Ők még kevésbé.

Az utcákon kóborolnak munkát keresve, válaszokat keresve. Látod a zavart és a haragot a tartásukban, a járásukban, az egész viselkedésükben. A szemük egyik arcról a másikra villan, ahogy próbálják kitalálni, ki felelhet ezért a szemétdombért. Mit gondoltok, kicsoda?

Bremer az Információs Minisztériumot és a Honvédelmi Minisztériumot is feloszlatta. Mindegy, milyen okból, azok a minisztériumok tele voltak átlagos munkát végző átlagos emberekkel - hivatalnokokkal, gondnokokkal, titkárnőkkel, mérnökökkel, újságírókkal, technikusokkal, operátorokkal... és ezek az emberek most mind munkanélküliek. A cégeket megkérték, hogy csökkentsék az alkalmazottaik számát. Ennek már semmi köze nem volt a politikához. A céget, ahol a nagybátyám mérnökként dolgozott, a CPA arra utasította, hogy 680-at bocsássanak el a több, mint 1500 alkalmazottjukból - mérnököket, tervezőket, üzletkötőket, technikusokat, szerelőket és ügyintézőket egyaránt.

Más cégek, hivatalok, gyárak és boltok a háborút követő káosz során elszenvedett károk miatt kényszerültek bezárni - újabb ezrek vesztették el a munkájukat. Hova menjenek? Mit csináljanak?

Nem egyszerűbb azoknak sem, akiknek van munkájuk. Az a szabvány 50 dollár, amit a különböző minisztériumok és kórházak fizetnek, arra sem elég, hogy egyetlen embert eltartson, nem hogy egy családot. De legalább munka. Legalább egy ok, hogy az ember minden reggel felkeljen és csináljon valamit.

Valaki megkérdezte, hogy az utcán kóborló iraki férfiak ezrei miért nem mennek és kerítenek munkát. Nos, a megszállást követően több héten keresztül ezresével sorakoztak fel az Alwiyah Klub előtt, papírokat töltögetve, munkáért könyörögve. De nincs munka. A férfiak félnek az iraki rendőrséghez csatlakozni, mert nem adnak nekik fegyvert! Az iraki rendőrségnek fegyvertelenül kellene rendet teremteni és tartani ezekben a pokoli városokban... a puszta fellépésükkel megállítva a fosztogatókat, erőszaktevőket és gyilkosokat, vagy legalábbis odafent így képzelik.

Annak a története, hogy miként vesztettem el a munkámat, nem egyedi. Valójában nagyon is átlagos, a maga lehangoló realitásában. Így történt...

Informatikusi végzettségem van. A háború előtt egy iraki adatbázis/szoftverkezelő cégnél dolgoztam programozóként és rendszergazdaként (igen, igen... kockaként). Mindennap felmásztam a harmadik szintre, beléptem a pici irodámba, amit egy női és két férfi kollégával osztottam meg, bekapcsoltam a PC-met, és órákat töltöttem azt figyelve, ahogy apró betűk és számok görögnek a képernyőn. Dögunalmas, lélekölő kockulás volt az egész... egyszerűen csodálatos.

Ha kikapcsolódásra volt szükségem, meglátogattam valamelyik kedvenc weboldalamat, a kollégáimat zaklattam vagy "képtelen főnökökről" és "lehetetlen határidőkről" locsogtam.

Imádtam a munkámat - és jó voltam benne. Egyedül jöttem és mentem. Minden reggel nyolckor annyi CD-vel, floppilemezzel, notebookkal, megrágcsált végű tollal, papírcetlivel és csavarhúzóval érkeztem a munkába, hogy Bill Gates is büszke lett volna rám. Éppen annyit kerestem, mint a férfi kollégáim, és épp annyi tiszteletet kaptam a menedzsertől is (mivel halvány gőze sem volt a programozásról, így mindenkit mélyen tisztelt, akinek igen... akár egy lányt is - szóval értitek).

Szóval azt próbálom ábrázolni, hogy mindegy, ki mit hallott, az iraki nők sokkal jobb helyzetben voltak, mint bármelyik másik arab ország női (sőt, akár mint némelyik nyugati országéi - nekünk ugyanannyit fizettek, mint a férfiaknak!) A munkaerő több, mint az 50%-át tettük ki. Orvosok voltunk, jogászok, nővérek, tanárnők, professzorok, dékánok, építészek, programozók és így tovább. Úgy jártunk és keltünk, ahogy akartunk, és azt viseltünk, amit akartunk (legalábbis egy konzervatív társadalom határain belül).

Június első hetében hallottam, hogy a cégem újra működik. Több órába került és kábé ezer családi megbeszélésbe, de végül mindenkit meggyőztem, hogy muszáj visszamennem dolgozni, az épelmém múlik rajta. Beleegyeztek, hogy meglátogassam a céget (két férfi testőrrel) és megkérdezzem őket, nem tudnak-e valami olyan munkát adni, amit hazavihetnék és később leadhatnám, mondjuk a neten keresztül.

Egy szép júniusi napon újra összepakoltam a kockuláshoz szükséges holmijaimat, felvettem egy hosszú szoknyát meg egy inget, befogtam a hajamat és várakozással és izgalommal telve kiléptem a házból.

Körülbelül száz méterre kellett leparkolnunk az irodától, mert az odavezető főutat darabokra törte az amerikai tankok súlya, amikor begördültek Bagdadba. Futólépésben igyekeztem a cég ajtajához, a szívem a torkomban dobogott a várakozástól, hogy újra látom a barátaimat, a kollégáimat, a titkárnőket... egyáltalán bármi ismerőst ebben a furcsa lidércnyomásban, amivé az életünk vált.

A különbség abban a pillanatban szembetűnt, hogy beléptem az ajtón. Most minden valahogy ócskábbnak tűnt - szomorúbbnak. Az előtér gesztenyebarna szőnyege megkopott, ezernyi láb nyomát viselte magán. A korábban oly gondosan fényesítgetett ablakok néhol megrepedtek, másutt betörtek... és mindenütt piszkosak voltak. A lámpák nagy része összetört, az asztalokat felfordították, az ajtókat berúgták, és az órákat letépték a falról.

Egy pillanatig bizonytalanul álltam az ajtóban. Sok új, idegen arcot láttam - többet, mint régit. Mindenki összevissza ácsorgott és valaki mást nézett. Az arcok lehangoltak és kimerültek voltak. És rajtam kívül alig volt nő. Átvágtam az idegenek között és felfelé vettem az utamat. A másodikon megálltam egy percre, hogy belehallgassak a menedzsment megbeszélésébe. A régi igazgatót a háború második hetében elvitte egy szívroham, és jókora hatalmi űrt hagyott maga után. Legalább 20 különböző ember érezte úgy, hogy ők a legmegfelelőbb utódok - némelyek a tapasztalatuk, mások a pozíciójuk miatt, néhányan pedig azért, mert bizonyos politikai pártok támogatását élvezték (SCIRI, Al-Daawa, INC).

Folytattam a lépcsőzést, és egyre inkább úgy éreztem, hogy fázok, annak ellenére, hogy az épületben legalább két hónapja nem volt áram, így a hőség fojtogató volt. A szobám sem nézett ki jobban, mint az épület többi része. Az asztalok eltűntek, papírok hevertek mindenfelé... de A. ott volt! Nem hittem a szememnek - egy barátságos, ismerős arc! Rámrebbent a tekintete, de először fel sem ismert - majd elképedt kifejezés ült ki az arcára. Gratulált nekem, hogy életben vagyok, megkérdezte, mi van a családommal, és elmondta, hogy ez az utolsó napja itt. A dolgok megváltoztak - haza kéne mennem, a biztonságba. Ő úgy döntött, kilép és külföldön keres munkát. Itt már nincs mit tenni. Elmondtam neki a tervemet, hogy otthoni munkát szeretnék végezni a cégnek... szomorúan ingatta a fejét.

Még ott álltam egy pár másodpercig a rumli közepén, és próbáltam legalább a fejemben rendet rakni, de közben úgy éreztem, hogy darabokra törik a szívem. Az unokaöcsém és E a földszinten vártak rám - itt már nem volt mit tenni, legfeljebb megkérdezni, hogy mégis, nem segíthetnék valahogy? A. és én otthagytuk a szobát, és lebattyogtunk a lépcsőn. A másodikon megálltunk, hogy beszélhessek az egyik korábbi részlegvezetőmmel. Megkérdeztem, mikorra számítanak arra, hogy a dolgok újra beindulnak, de nem is nézett rám. A szemei továbbra is A.-ra meredtek, míg elmagyarázta neki, hogy a nőket itt most nem látják szívesen - főleg azokat nem, akiket "nem lehet megvédeni". Végül hozzám fordult, és hosszas köntörfalazással előadta, hogy menjek haza, mert vállalnak felelősséget azért, ha valami történik velem.

Oké. Remek. Vesztettél. Hátat fordítottam és lementem a földszintre, hogy megtaláljam E.-t és a kuzinomat. Az arcok most már nem tűntek idegennek - ugyanazok az arcok voltak, mint korábban, de olyan rosszindulat sugárzott róluk, hogy alig mertem elhinni. Mi a fenét csinálok én itt? E. és a kuzin gyászosan néztek ki és minden bizonnyal én se jobban, mert rögtön kitereltek az első és eddig egyetlen munkahelyemről, majd vissza a kocsihoz. Egész úton hazafelé keservesen sírtam - sirattam a munkámat, sirattam a jövőmet, a darabokra zúzott utakat, a romos házakat és a szétesett embereket.

Én szerencsés vagyok... én nem vagyok fontos. Nem vagyok létfontosságú. Több, mint egy hónapja egy kiváló elektromérnököt (az ország egyik legokosabb nőjét), Henna Azizt a családja, a két lánya és a férje szeme láttára gyilkolták meg. Fenyegetést kapott a Badir Seregének fundamentalistájaitól, hogy maradjon otthon, mert nő, és nem foglalhat el vezető pozíciót. Nem engedelmeskedett - az országnak szüksége volt a tehetségére, hogy a dolgok újra működni kezdjenek - és abban ő igazán jó volt. Nem tudott és nem is akart otthon maradni. Egy este meglátogatták a házában: géppuskás emberek törték be az ajtót, és rögtön tüzet nyitottak. Azonnal meghalt - nem ő volt az első, nem ő lesz az utolsó.

Sokan kérdezgettek a hátteremről és arról, hogy miért ilyen jó az angolságom. Iraki vagyok - Irakban születtem, iraki szülőktől, de gyermekként több évig nevelkedtem külföldön. A kora-kamaszkoromban tértem vissza Bagdadba és tanultam tovább angolul - minden könyvet elolvastam, ami csak a kezem ügyébe került. A barátaim többsége különböző etnikumokat, vallásokat és nemzeteket képvisel. Én magam kétnyelvű vagyok, irakiak ezreihez hasonlóan - diplomatagyerekekhez, tanulókhoz, ex-hazafiakhoz, satöbbi.

Ami a nyugati kultúrával való kapcsolatomat illeti... el sem hinnétek, mennyi fiatal iraki milyen sokat tud az amerikai/brit/francia popkultúráról. Minden tudnak Arnold Schwarzeneggerről, Brad Pittről, Whitney Houstonról, a McDonaldsról vagy a Men in Blackről... az iraki tévéadók rögtön leadták a legújabb hollywoodi filmek kalózmásolatait, mihelyt megjelentek, persze csapnivaló minőségben. (Egyébként, ha ez valamiféle elismerést jelent, a tengerészgyalogosok teljesen megfeleltek annak a Rambo/Terminátor imázsnak, amit vártunk tőlük).

De mindemellett szeretnék anoním maradni. Másként nem érezném úgy, hogy szabadon írhatok. Azt hiszem, Salam és Gee nagyon bátrak... tudja fene, talán egy nap én is az leszek. Ti Riverbendként ismertek, és a mindennapi életemnek csupán igen kis hányadát teszitek ki - remélem, ennyi elég.

A nők többé nem hagyhatják el az otthonaikat egyedül. Minden alkalommal, amikor kimegyek, E. és az apám, egy nagybátyám vagy kuzinom kíséretében tehetem csak meg. Olyan, mintha 50 évet mentünk volna vissza az időben a megszállás kezdete óta. Egy nő, vagy lány, ha egyedül megy ki az utcára, rengeteg mindent kockáztat a zaklatástól a nemi erőszakig. Minden sétát legalább egy órával előre el kell rendezni. Közlöm, hogy vennem kell valamit vagy meg kell látogatnom valakit. Kerítünk két férfit (lehetőleg termeteseket), és meghozzuk a "biztonsági óvintézkedéseket", amelyek szükségessé váltak a totális törvénytelenségnek ennek a közegében. És mindig ott a kérdés: "Muszáj személyesen kimenned és megvásárolnod? Nem vehetném meg neked?" Nem, nem vehetnéd, mivel az egy kiló zöldség, amit a saját kezemmel kell összeválogatnom a piacon, csak egy kifogás, hogy láthassam a napfényt és végigsétálhassak egy utcán. Ez a helyzet hihetetlenül frusztráló az olyan nők számára, akik dolgoznak vagy egyetemre járnak.

A háború előtt az egyetemisták mintegy 50%-a nő volt, és a munkaerőpiac több, mint 50%-a nőkből állt. Nos, többé már nem. Nap mint nap látjuk a fundamentalizmus erősödését Irakban, és ez rémísztő.

Példának okáért úgy saccolnám, hogy a háború előtt a bagdadi nők 55%-a hordott hidzsábot vagy fejkendőt. A hidzsáb nem a fundamentalizmus jele. Messze nem - bár én magam nem hordok, vannak családtagjaim és barátaim, akik igen. A lényeg az, hogy korábban ez nem számított. Az én dolgom volt, hogy hordok-e vagy sem, és nem valami arrajáró fundamentalistáé.

Akik nem tudnák (és rá kellett jönnöm, hogy sokkal kevesebben tudják, mint gondoltam), a hidzsáb csak a hajat és a nyakat takarja be. Az egész arcot szabadon hagyja, sőt néhány nő Gracy Kelly-stílusban hordja, úgy, hogy néhány fürt haj kilóg elöl. A burka, másfelől, amit például Afganisztánban hordanak, az egész fejet eltakarja - hajat, arcot, mindent.

Nő vagyok és muszlim. A megszállás előtt többé-kevésbé úgy öltöztem, ahogy akartam. Farmervászon és pamut nadrágokat meg kényelmes ingeket hordtam. Most nem merem elhagyni a házat nadrágban. Egy hosszú szoknya és egy bő, lehetőleg hosszúujjú ing a követelmény. Egy lány, ha farmert hord, azt kockáztatja, hogy inzultálják, megtámadják és megerőszakolják a fundamentalisták, mert... felszabadították őket!

Az apák és anyák most otthon tartják a lányaikat, biztonságban. Ezért látni olyan kevés nőt az utcán (főleg délután 4 után). Mások hidzsábot adnak a lányaikra, feleségeikre és lánytestvéreikre. Nem azért, hogy elnyomják, hanem hogy megvédjék őket.

Én hasonló okból vesztettem el a munkámat. Majd egy másik postban elmesélem az egész szomorú esetet. A lányok kénytelenek otthagyni az egyetemet és az iskolát. A 14 éves kuzinom (színjeles tanuló) évet kénytelen ismételni, mivel a szülei a megszállás óta úgy döntöttek, hogy otthon tartják. Miért? Mert az Iszlám Forradalom Iraki Főtanácsa elfoglalt egy irodaépületet az iskolája közelében, és egy speciális "hivatalt" állítottak fel.

Fekete turbános emberek és tetőtől talpig feketébe öltözött kétes alakok csoportjai állnak a hivatal kapujában, egész nap az iskolába ki-be menő lányokat és tanárokat figyelve. Néha csak fixírozzák őket, néha sértegetik is azokat, akik nem viselnek hidzsábot vagy akiknek a szoknyája nem elég hosszú. Néhány régióban a lányok azt kockáztatják, hogy savval öntik le őket, amennyiben a ruházatuk nem "megfelelő."

Az Iszlám Forradalom Iraki Főtanácsa (Supreme Council for the Islamic Revolution in Iraq - SCIRI, bár én a SCARY (ford.: "ijesztő") megnevezést jobban preferálom), 1982-ben alakult Teheránban. A fő célja, hogy az "Iszlám Forradalom" eszméjét Iránból Irakba exportálja. Más szóval, abban hisznek, hogy Iraknak teokráciának kellene lennie a síita mullahok (ford.: a muszlim papság) vezetése alatt. Abdul Aziz Al-Hakim, a SCIRI második embere egyike a rotációban dolgozó kilenc elnökünknek, és hamarosan megkapja az egy hónapját Irak élén.

A SCIRI azt a benyomást szeretné kelteni, mintha az iraki síiták teljes támogatását élvezné. Az igazság az, hogy rengeteg síita fél tőlük és annak a következményeitől, ha hatalomra jutnának. Al-Hakimot több iraki hadifogoly megkínzásáért és kivégzéséért tették felelőssé az iraki-iráni háború alatt és után. Ha a SCIRI uralkodna Irakban, azt hiszem, az első dolguk az volna, hogy megnyissák az iráni határt és egyesítsék a két országot. Bushnak akkor majd legalább nem kell többé a "gonosz tengelyeként" hivatkoznia a két országra, hanem a továbbiakban hívhat minket úgy: "a Bazi Nagy Gonosz Ország És Észak-Korea", ami a limitált nyelvi képességei miatt is szerencsésebb volna.

Amióta csak betette a lábát Irakba, Al-Hakim a "számottevő síita bázisával" zsarolja a bagdadi CPA-t. A "Dzsais Badir" avagy "Badir Hadserege" kíséretében jött ide. Ez a "hadsereg" néhány ezer iraki radikális, akiket Iránban képeztek ki és irániak vezetnek. A háború során végig a határ környékén ólálkodtak, csak a megfelelő alkalomra várva, hogy átcsúszhassanak. Bagdadban és attól délre a rettegés és a terror állandó forrását jelentik szunniták, síiták és keresztények számára egyaránt. Ők és a követőik voltak felelősek a fosztogatások és gyújtogatások jó részéért (annyira, hogy azt hinnéd, rekonstrukciós szerződésekre utaznak...). És ők felelősek több száz vallási és politikai színezetű fenyegetésért és gyilkosságért is.

Az egész helyzet riasztóbb, mint ahogy el tudom mondani. A keresztények is a radikálisok célpontjai lettek. Némelyiket megfenyegetik, némelyiket megtámadják. Néhány wannabe mullah fatvát, vagyis határozatot írt ki júniusban, hogy minden nőnek hidzsábot kell viselnie, és aki nem teszi, azt "megbüntetik". Egy másik csoport, amely a "Hawza Al Ilmia" részének vallja magát, úgy határozott, hogy 14 éves kor fölött egyetlen lány sem maradhat házasulatlan - még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy a Hawza néhány tagjának két, három vagy négy feleséget kell eltartania. Ez a határozat más vallású nőkre is vonatkozik. Délen az ENSZ és a Vöröskereszt női tagjai életveszélyes fenyegetéseket kapnak, ha nem viselnek hidzsábot. Ezt nem Isten nevében teszik - ezt a hatalom nevében teszik. Azt közvetítik az emberek - a világ - felé, hogy "nézzétek - erősek vagyunk és befolyásosak."

Az italméréseket megtámadják és felrobbantják. A tulajdonos általában kap egy "fatvát" - vagyis fenyegetést, - hogy ha nem zárja be végleg a boltot, annak következményei lesznek. A következmény általában vagy tűz, vagy egy bomba. Bagdad bizonyos részein hasonló fenyegetéseket kaptak a fodrászok is. Ez megdöbbentő és ijesztő, de igaz.

Nem az iszlámot kell hibáztatnunk. Minden vallásnak vannak radikálisai. Ha kitör a káosz és a zűrzavar, ezek a radikális irányzatok virágzásnak indulnak. Irak tele van mérsékelt muszlimokkal, akik az "élni és élni hagyni" elvében hisznek. Jól kijövünk egymással - szunniták és síiták, muszlimok és keresztények és zsidók és szábik (ford.: a szábik egy, az iszlámnál régibb arab vallás követői). Ugyanott építjük fel templomainkat és mecseteinket, ugyanazokba az iskolákba járatjuk a gyermekeinket... ebből soha nem volt probléma.

Valaki megkérdezett egyszer, hogy, ha majd kiírják a választásokat, lehetséges-e, hogy az irakiak egy iszlám kormányt fognak hatalomra segíteni. Hat hónapja határozott nemmel válaszoltam volna. Ma nem vagyok benne annyira biztos. A fundamentalizmus lehengerlő erővel tért vissza a közéletbe. Az emberek számos okból fordulnak a vallás felé.

Az első és legnyilvánvalóbb ok a félelem. Félelem a háborútól, félelem a haláltól és félelem egy olyan sorstól, ami rosszabb a halálnál (és igen, vannak ilyen sorsok). Ha nem lett volna semmi a háború alatt, amiben hihetek, biztosan megőrültem volna. Ha nem lett volna ott Isten, akihez imádkozhatok, akinek esküdözhetek, akivel alkudozhatok, akinek hálát adhatok - nem tudtam volna végigcsinálni.

A nyugati értékek és hiedelmek propagálása szintén nagy szerepet játszott az iszlám itteni megerősödésében. Ahogy vannak tájékozatlan emberek Nyugaton (és rengeteg van - e-mailekkel tudom bizonyítani... ne kényszerítsetek rá, hogy zavarba hozzalak titeket), ugyanúgy vannak a Közel-Keleten is. A muszlimokban és az arabokban a nyugatiak merénylőket, terroristákat, ostobaságot és tevéket látnak. Az amerikaiakban, a britekben, stb. az irakiak egy része romlottságot, prostitúciót, tudatlanságot, elnyomást, narkósokat és szívtelenséget lát. Az emberek számára pedig a vallás a legjobb út, hogy mindezektől megvédelmezzék magukat és a szeretteiket.

Végül, vannak még egyszerűbb okok is. Az irakiak 65%-a jelenleg munkanélküli. Sok embernek egy családot kell etetnie. És amikor azt mondom, "család", nem egy feleségre és két kölyökre gondolok, hanem 16 vagy 17 emberre. Az Irán által támogatott iszlám pártok, mint az Al-Daawa vagy a SCIRI, mostanában úgy toboroznak követőket, hogy "bért" ajánlanak fel munkanélkülieknek (például volt katonáknak) "támogatásért" cserébe. Ez a támogatás bármi lehet - rájuk szavazni a választásokon, felrobbantani egy bizonyos boltot, "elkobozni", zaklatni, autókat lefoglalni (bár azt csak akkor, ha Al-Csalabinak dolgozik az illető...)

Szóval a terror és a fundemantalizmus miatt érzett szorongásokhoz csak annyit tudok fűzni - a Carpenterst idézve - aggódni? "Még épp csak elkezdtük... épp csak elkezdtük..."

Na, akkor ezt tegyük tisztába, egyszer és mindenkorra.

Nem gyűlölöm az amerikaiakat, azzal ellentétben, amit a jelek szerint sokan hisznek. Nem azért, mintha imádnám őket, hanem egyszerűen mert nem gyűlölöm őket, ahogy a franciákat, kanadaiakat, briteket, szaudiakat, jordániaiakat vagy mikronézeket sem. Ez ilyen egyszerű. Sok millió irakihoz hasonlóan úgy neveltek fel, hogy büszke legyek a kultúrámra és nemzetiségemre. Ugyanakkor, sok millió irakihoz hasonlóan, úgy neveltek fel, hogy tiszteletben tartsak más kultúrákat, nemzeteket és vallásokat. Az irakiak természetüknél fogva kíváncsiak, és elfogadnak más értékeket - amíg nem próbálod azokat az értékeket és hiedelmeket rájuk erőltetni.

Bár jelen formájában utálom az amerikai katonai jelenlétet Irakban, még csak az amerikai katonákat sem gyűlölöm... vagy várjunk csak, néha mégis:

- Gyűlöltem őket végig a bombázások alatt. Minden egyes nappal és éjszaka csak ültünk és rémülten vártuk a következő bombát, a következő repülőt, a következő robbanást. Gyűlöltem őket, amikor láttam a halálfélelmet a családom és barátaim arcán, ahogy ültünk a sötétben, és imádkoztunk az életünkért, a szeretteink életéért és Irak túléléséért.

- Gyűlöltem őket április 11.-én - egy hideg, szürke napon: aznap, amikor a családunk egyik barátja elvesztette a férjét, a fiát és pici kislányát, mert egy tank maga alá gyűrte a családi autót, miközben éppen el akarták hagyni a tűzfészekké vált Al-A'adhamiya negyedben lévő házukat.

- Gyűlöltem őket június 3.-án, amikor az autónkat valami ismeretlen okból leállították Bagdad közepén, és nekünk (3 nő, egy férfi és egy gyerek) egy sorban kellett állnunk, amíg a táskáinkat feltúrta, a férfit megmotozta és az autót tetőtől talpig átvizsgálta néhány dühös katona. Nem hiszem, hogy valaha is megtalálnám a megfelelő szavakat a megaláztatásra, amit akkor éreztem.

- Gyűlöltem őket két órán keresztül július 13.-án. Amikor elhagytuk Bagdadot, ennyi ideig várakoztattak minket egy csomó másik autóval együtt a lángoló hőségben.

- Gyűlöltem őket azon az éjszakán, amikor az unokatestvérem házán rajtaütöttek - egy emberen egy feleséggel és három lánnyal, ebből kettő még gyerek. Kivonszolták a házból, a kezeit a feje fölött tartva, miközben a felesége és a sikoltozó kislányai a konyhából kellett hogy végignézzék, ahogy körülbelül 20 katona szisztematikusan átvizsgálja a házat, kiürítik a tárolókat, feltúrják az alsóneműs szekrényeket és kiborítják a játékos dobozokat.

- Gyűlöltem őket április 28.-án, amikor megsebesítettek és megöltek több mint egy tucat kölyköt és kamaszt Fallúdzsában - Bagdadtól nyugatra. Az amerikai csapatok megszálltak egy helyi iskolát, (a környéken az egyetlent) és a gyerekek meg a szülők odamentek az iskola elé, hogy a jelenlétükkel fejezzék ki a tiltakozásukat. Néhány kölyök köveket kezdett hajigálni a katonákra, mire azok tüzet nyitottak a tömegre. Azon a napon kezdődött a fallúdzsai vérontás.

Másfelől...

- Szörnyű érzés látni a katonákat a tűző napon állni - tetőtől talpig felöltözve... ahogy vágyakozva pillantanak autóink légkondicionált utasterébe. És végülis, ez itt Bagdad, és mi irakiak vagyunk - mi már ismerjük ezt a hőséget.

- Sajnálom őket, ahogy ott ácsorognak, és isszák a napon töltött órák alatt minden bizonnyal felmelegedett vizüket - nem merve elfogadni a felajánlott jeges vizet a "fura irakiaktól".

- Szánom őket, amikor látom a zavart, rémült kifejezést az arcukon, ha egy dühös, munkanélküli, ötgyerekes családapa rájuk kiabál egy olyan nyelven, amit még szinte egyáltalán nem értenek.

- Együttérzek velük, ahogy unatkozva és kedvetlenül ücsörögnek a tankjaik tetején és a járműveikben - szemmel láthatólag azt kívánva, bárcsak máshol lennének.

Szóval értitek - kettős érzések egy zavart világban.

Azért beszélek "amerikai csapatokról", mert csak velük találkozok - se britekkel, se spanyolokkal, se olaszokkal... Nem tudom - lehet, hogy délen ugyanilyen érzésekkel viseltetnek a britek iránt.

Valaki azt írta, hogy naiv vagyok és valószínűleg félreneveltek, stb., és hogy "egyetlen amerikai katona sem érdemli meg, hogy meghaljon értem." Totálisan egyetértek. Senki sem érdemli meg, hogy meghaljon értem, vagy bárki másért.

Ez a háború a tömegpuszító fegyverek elleni háborúként indult. Amikor ilyeneket nem találtak, és a bizonyítékok enyhén szólva gyenge lábakon álltak, hirtelen átváltozott a "terrorizmus elleni háborúvá." Amikor semmiféle kapcsolatot nem sikerült felderíteni az Al-Kaidával vagy Oszama bin Ladennel (leszámítva néhány furcsa szinapszist a Fox gárdájának és Bushnak a fejében), "felszabadítás" lett belőle. Hívd, ahogy akarod - nekem megszállás.

Mik a javaslataim? Hozzatok be ENSZ-békefenntartókat és vigyétek ki az amerikai csapatokat. Hadd döntsék el az emberek, hogy ki képviselje őket. Hadd álljon az a kormányzó tanács olyan irakiakból, akik Irakon *belül* szenvedték el a blokád és háború következményeit. Az emberek dühösek és frusztráltak és az amerikai katonák az egyetlenek, akiken mindezt levezethetjük egyszerűen azért, mert az amerikai adminisztráció rendezte az egész műsort és követi el a hibákat.

Mindig elszomorodok, ha látom, hogy a többségük olyan fiatal. Ahogy nem fair, hogy a huszonnegyedik életévemet ennek az egésznek az elszenvedésével kell eltöltenem, az sem tűnik fairnek, hogy ők a tizenkilencediket, huszadikat, stb. szenvedik el ugyanígy. Végülis, mindannyiunkban van valami közös - mind a Bush-adminisztráció döntéseinek áldozatai vagyunk.

Másfelől - ők egy, vagy két, vagy három, vagy hat hónap múlva hazamennek, mi pedig nekiállhatunk eltakarítani a romokat, amelyekből most a hazánk áll.

Épp most láttam Al-Csalabit a tévében. Az Al-Arabiya egyik vezető riporterének adott interjút. Tegnap éjszaka elszalasztottam az adást és ma reggel az ismétlést, de az unokatestvérem, akinek saját aggregátora van, volt olyan kedves, és felvette nekem (tudva, hogy Al-Csalabi azon kevés személyek egyike, aki meg tud nevettetni).

Mit mondhatnék? Az interjúi egyszerűen hihetetlenek - majdnem olyan jó, mint Bush (nagyon fáj). Kezdem érteni, miért adoptálta a Pentagon - vicces lesz beidomítani, mint valami házimajmot...

Na mindegy, az interjú viszonylag értelmesen kezdődött - tetőtől talpig ragyogott az ipse (esküszöm, szájfényt is használ). Az igazság az, hogy nem igazán tud beszélni. Azt hiszem, Bremernek meg kéne tiltania, hogy interjúkat adjon, legalább a választásokig - aztán ha úgy döntenek, ő lesz az elnök, valaki majd megírja a beszédeit. De jelen pillanatban szörnyen gázos.

A legszórakoztatóbb része az volt az interjúnak, amikor megmutatták neki az egyik korábbi testőrét (Oscar-díjas alakítással tagadta le, hogy valaha is látta). A testőr elpanaszolta, hogy amikor az INC (ford.: az Iraki Nemzeti Kongresszus, Al-Csalabi pártja) Bagdadba költözött, és toborzásba kezdett, még minden viszonylag ésszerűnek tűnt. Aztán hirtelen átvették a hatalmat a Szaid Klub, egy szórakozóközpont fölött, és az INC-t milíciává alakították.

Autókat térítettek el Bagdad kellős közepén áprilistól júniusig, azt állítva, hogy a fegyverrel "lefoglalt" autók "lopottak" voltak (vagyis Al-Csalabi tulajdonai?). A kocsikat a "főhadiszálláson" tartották, majd Irakból kurd területekre csempészték. A szebbeket szétosztogatták az INC "tagjai" között. Egyik-másik, aki nem volt elégedett a részével, panaszt tett a CPA-nál (ford.: a koalíciós erőknél), mire ráütöttek Al-Csalabi kezére, és azt mondták, hogy ilyet ne csináljon többet.

Amikor mindezt felhozták, Ahmad Al-Csalabi válasza lenyűgöző volt - gúnyosan elmosolyodott, és közölte a riporterrel, hogy mindez HAZUGSÁG, HAZUGSÁG, HAZUGSÁG! És hogy mégis, mennyit fizettek annak a szemtanúnak? Ezután tovább inzultálta a riportert, mondván, mélyebbre süllyedtek, mint eddig bármikor (ez Al-Csalabi szavajárása). A riporter megkérdezte a jordániai vádakkal kapcsolatban is, és hogy Jordánia bíróság elé akarja állítani... és arra is azt mondta, hogy ez mind HAZUGSÁG! És hogy a jordániai parlament az emberek szégyene, satöbbi, satöbbi. Nem, ő nem csaló, nem tolvaj, nem báb, az irakiak és a jordániaiak pedig egytől egyig nevetséges idióták...

Véleményem szerint a riporter rossz kérdéseket tett fel. Azt kellett volna kérdeznie, mire költötte mindazt a pénzt, amit az INC a CIA-tól kapott (hogy nem az öltözködésére fordította, az biztos).

Igazából az egész interjú az augusztus 11.-eire emlékeztetett (Mark Fritzzel). Főleg ez a rész:

"Irak úszik az olajban, de ha bárki is azt hiszi, hogy ezt a természeti kincset egyszerűen egy kövér és boldog középosztállyá lehet alakítani, annak csalódnia kell."

No persze - először Ahmad Al-Csalabi hitelezőit kell kifizetnünk - és akkor igazán nem számíthatunk arra, hogy a népnek bármi is marad, nem igaz?

Múlt éjjel nem tudtam aludni, a tévé előtt ültem és váltogattam a csatornákat. A szokásos dolgokat kerestem - egy érdekes interjút a tanács egyik tagjával, valami friss hírt, egy csodát... Hajnali kettő körül elment az áram és alámerültem a vaksötét pokolba, amit úgy is ismernek: "egy augusztus éjszaka villany nélkül Irakban." Így egy darabig csak ültem ott, a sötétben, próbálva rájönni, hogy hova tettem a gyertyát és a gyufát. Öt perc gondolkozás után úgy döntöttem, eltapogatódzok a lépcsőig és fel a tetőre. Bizonytalan léptekkel kibotorkáltam a folyosóra és fel a lépcsőn, majd bevertem a nagylábujjaimat az utolsó fokon (aminek számításaim szerint nem kellett volna ott lennie).

(Azoknak, akik nem tudnák, a biztonságosabb területeken az emberek a tetőn alszanak, mert ha elmegy a villany, a ház belseje olyan forró lesz, mintha lassú tűzön sülnél egy rezsóban. A tető sem sokkal jobb, de legalább néha fúj némi szél).

Kint a tetőn a hő hullámokban lüktetett mindenből. Furcsa, de ha pont középre állsz, érzed feléd áradni a falakból és a talajból, egyszerre minden irányból. Megálltam a tetőn, és próbáltam rájönni, hogy csak a mi környékünk, vagy az egész város elsötétedett.
Néhány pillanattal később az öcsém (nevezzük E.-nek) csatlakozott hozzám - borzasan, zsémbesen és félig még aludva. Nekidőltünk a tetőt övező alacsony falnak, és elnéztük az előttünk húzódó utcát. Láttam a szomszédban lakó Abu Maan cigarettájának a fényét. Rámutattam: "Abu Maan sem tud ma este aludni..." "Az valószínűleg Maan", morogta E. Úgy néztem rá, mint a bolondra. Maan, Abu fia csak 13 éves... hogy dohányozhatna?

"Még csak 13 éves" jegyeztem meg.

"Van most bárki is, aki még csak 13 éves?" kérdezte.

Ezen eltöprengtem. Nem, többé senki sem 13 éves. Se nem 24... mindenki 85 és azt hiszem, én 105. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy beszéljek, és, annak ellenére, hogy a szemei nyitva voltak, úgy tűnt, E. alszik. A csöndet néhány pillanat múlva néhány lövés törte meg. Épp elég hangos volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet, de elég messzi, hogysem aggódni kezdjek miatta. Próbáltam rájönni, honnan lőttek...

E.: Mit gondolsz, milyen messze volt?

Én: Nem tudom... úgy egy kilométer?

E.: Igen, kábé.

Én: Nem amerikai lőszer -

E.: Nem, valószínűleg ez egy...

Én: Kalasnyikov.

E: Nem is gondoltam, hogy ilyen jó lettél ebben!

Ó, nagyszerű lettem benne. Meg tudom mondani, hogy "ők" vagy "mi". Meg tudom mondani, milyen messze volt. Meg tudom mondani, hogy pisztoly vagy géppuska, tank vagy csapatszállító, Apache vagy Chinook... Meg tudom állapítani a távolságot és sokszor a célpontot is. Ez az újdonsült tehetségem. Olyan jó lettem benne, hogy szinte megrémít. Ami még rosszabb, hogy úgy tűnik, mindenki más is megszerezte ezt az új tehetséget... fiatalak és öregek. És ez nem olyasmi, aminek bárki is örülni fog, ha újrakezdjük...

Vajon lesz még idő, amikor a repülőgép zaja ugyanúgy fog hangzani, mint régen?

Wow. Több tucatnyi emailt kaptam, miután Salam belinkelt a blogjára. Igencsak meglepődtem. Korábban eszembe sem jutott, hogy valaha ennyi ember fogja olvasni ezt a blogot. Egyszerre vagyok hálás és ideges a dologtól.

A legtöbb emailért csak köszönetet mondhatok. Köszönöm a megértéseteket... nem, köszönöm, hogy legalább *megpróbáltok* megérteni. Más emailek ugyanakkor kritikával, cinizmussal és haraggal voltak tele. Nem kell olvasnod a blogomat, ha nem akarod, és még kevésbé kell elmesélned nekem, mennyire gyűlölöd. Remek dolog kérdéseket és eltérő véleményeket olvasni - de az intelligencia és a kreativitás fontos dolgok - szóval ha majd hallani akarom, mit megy a Fox Newson, megnézem.

És valamit tartsatok észben - tankokkal és fegyverekkel össze lehet zúzni a csontjaimat, de az emaileket egyszerűen kitörölhetem.

Sergio de Mello (ford: ENSZ-diplomata, a Canal Hotel elleni merénylet során halt meg) halála katasztrófa. Mind kábák vagyunk a döbbenettől. Az utóbbi hónapokban úgy nézett ki, hogy ő a legjobb dolog, ami Irakkal történik. Annak ellenére, hogy az ENSZ képtelen volt megállítani a háborút, olyasvalakit látni, mint Mello, egyfajta halvány reményt adott az embereknek. Úgy érezhetted tőle, hogy nem, az amerikaiak nem rendezhetnek ámokfutást Bagdad utcán anélkül, hogy magukon éreznék a nemzetközi közösség figyelő tekintetét.

Bremer próbálja az "ellenálláshoz" és az Al-Kaidához kapcsolni... ezt az újfajta hadviselést. *Ez* a terrorizmus, Mr Bush... nem a megszálló erők megtámadása - az az ellenállás. Ez a terrorizmus, azoknak a segélyszervezetek megtámadása, amelyet ön nem tud, vagy nem akar megvédeni. Egy olyan fajta terrorizmus, amilyen Irak nem látott ez előtt a megszállás előtt - itt soha nem bombázott senki ENSZ-épületeket vagy nagykövetségeket, bármilyen rosszul mentek a dolgok. Az UNSCOM-mal szemben (ford: ez kutatott tömegpusztító fegyverek után) határozott ellenérzéseink voltak, de a biztonságukat szavatoltuk. Amerikának, mint megszálló erőnek, felelőssége megvédeni és biztosítani mindazt, am ebből az országból megmaradt. Felelőssége megvédeni és biztosítani minden nemzetközi segélyszervezetet, amely segít az embereknek. Szörnyen elhanyagolta ezeket a kötelezettségeit... de azt hinnéd, hogy az olyanok, mint Sergio de Mello, biztonságban vannak.

Rémült vagyok. Ha Mellót nem tudták, vagy nem akarták megvédeni - mi történik azzal a sok millió emberrel Irakban, akinek még szüksége van védelemre? Hogyan engedhették, hogy ez megtörténjen?

Néhány hírcsatorna azt mondja, amikor Bremer megtudta a hírt, összetört és sírva fakadt... nem tudom, miért. Mello nem az ő vesztesége volt... Iraké.

Az ENSZ-épület felrobbantása szörnyű hír - borzalmas és szomorú. Alig tudjuk elhinni, hogy tényleg megtörtént... senki nem érti, miért pont azt választották. Az isten szerelmére, azok az emberek azért voltak ott, hogy segítsenek!

Annyira dühös és frusztrált vagyok. Semmi nem megy előre - NINCS haladás, és ez csak egy példa a sok közül. A média az Al-Kaidát teszi felelőssé. Az isten verje meg, nem is VOLT Al-Kaidánk a megszállás előtt... a fundamentalisták ki se merték nyitni a szájukat. Most MINDENHOL ott vannak - ők "képviselik" az iraki népet Bremer bábtanácsában...

És tudjátok mit? Ilyesmi az Olajügyi Minisztériummal SOHA nem történhetett volna meg. Az Olajügyi Minisztériumot a nap huszonnégy órájában tankokkal és katonákkal őrzik. Badgad eleste óta így van és Bremer gondoskodik róla, hogy így is legyen, míg csak az utolsó csepp olaj is el nem fogy. Miért nem voltak képesek egy tankot állítani az ENSZ-épület elő? Miért? Miért? Miért? Mind tudjuk, hogy a Pentagon összes terve csődöt mondott mind a mai napig, de azt hinnénk, ezt igazán előre láthatták volna...